Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.03.31

Húsvéti locsolás

 

Húsvéti locsolás

 

   Katartikus (katartikus rítusok), termékenységvarázsló (termékenységvarázslás) jellegű népszokás. Az egész ország területén ismert. A Dunántúlon csak szórványadatok jelzik meglétét, ezen a területen jelentősége más húsvéti szokások mellett (pl. komatálküldés, húsvéti korbácsolás) elenyésző volt.

 

   A húsvéti locsolás ősi katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

 

   A gyermekek locsolkodása szagos vízzel, rövid versikék kíséretében, adománykérés céljából újabb keletű, városokon is ismert. A legények előre megszervezett köszöntős felvonulásai zászlóval, zenével szintén nem ősi formát tükröznek. A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére. Szeged vidékén pl. a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vízzel leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól.

   Másnap reggel, előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készítettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni. A lányok igyekeztek elbújni, akit megtaláltak, azt a kúthoz vitték és vödörszám hordták rá a vizet. A legényszámba nem vett fiúk először a keresztanyjukhoz mentek, akit az ott kapott vízzel meglocsoltak, jutalmul 8–10 hímes tojást kaptak. Ezután a rokonok, szomszédok lányaihoz mentek. A legények locsolását a lányok húsvéthétfő délutánján személyesen vagy leánypajtásaikkal elküldött tojásokkal viszonozták. A locsolás jutalma általában festett tojás (húsvéti tojás).

   Kedden a lányok locsolták a legényeket. A húsvéti locsolás e módjai a két világháború között megszűntek. Erdélyben és a szomszédos magyar területeken még ma is él a húsvéti locsolás színes változataiban. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) c. munkájában többek között ezt írta: „.. úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben ...” Orbán Balázs szerint (1869): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás ... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.”

 

   Erdélyben egyes helyeken a ház ormára helyezett feldíszített zöldág és nyitott ajtó jelzi, hogy várják a köszöntő locsolókat. Újabb néprajzi közlés zászlós, zenés hajnalozó öntöző szokásról számol be (Tordátfalva). A húsvéti locsolás módját illetően számos változat ismert a vödörrel való öntözéstől a vízipuskán át a szagos vízig.

   A dunántúli adatok főleg a húsvéti locsolás újabb, városias jellegű szódavizes, szagos vizes módjára utalnak az ismert locsolóversek kíséretében. A húsvéti locsolás köszöntő versei csekély eltérésekkel országosan ismertek, nem népi eredetűek. Szórványosan ismertek csak népiesebb köszöntőszövegek. Pl. egy Békés megyei szerencsekívánó mondóka: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!. Versbe foglalt változata esőhívogató gyermekmondókára emlékeztet:

Szépen kérem az anyját

Adja elő a lányát,

Hadd locsolom a haját!

Hadd nőjőn nagyra,

Mint a csikó farka:

Még annál is nagyobbra,

Mint a Duna hossza!

Szabad-e locsolni?

   A húsvéti locsolást a környező népek jelentős része is ismeri, de a vesszőzést is megtaláljuk hasonló célzattal.

 

 Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek és szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (Bp., 1970).

 

Előző okosság

 

Következő okosság

 

Főmenü